Mond, hogy tudsz levenni egy ősi érzést, mint egy kabátot,
miért hagyod elveszni az igaz barátot?
Kilöktek egy ajtón, mi sosem létezett,
tettek jeget szívembe, hosszút éleset.
Láttam csiszolt gyémántot változni lassan üveggé,
odaadnám éltem, csak lenne újra értékké.
Be szeretném tudni fényével mindenkit elvakít,
az hitetlen szívemre ismét rápirít.
Csak benned hiszek, csak benned – kérlek ezt bocsásd meg,
el lökhetsz százszor, én mégis szeretlek.
Ha egyszer majd nagy csendben mindent itt hagyok,
lámpásom lesz igaz mosolyod.
Viszem magammal tündéri hangodat, s igaz szerelemből
mi lelkemben itt maradt.
Gyémántszín könnyed lesz nekem táplálék,
édes csókod – nektárod utolsó ajándék...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése